naplóidézet a 40-es évekből

"Nekem nincsenek tyúkjaim, csak egy barom fiam."
Bizonyos dolgok, úgy látszik, sosem változnak:-)

Csak távozóban vettem észre a kerítésmagasítást. Nocsak, mondom, nem is vettem észre, építenek valamit? Nem, valamelyik éjjel betörők átugrottak a kerítésen és nagyon lopni akarhattak, mert az egyik kutyát úgy megverték, hogy belehalt. Milyen ember az ilyen?!

Sose vegyél gumis szárú csizmát!

Nem tudom, ki hogy van a csizmavásárlással, engem zsigerig hatoló szorongás tölt el a gondolatára. Egyfelől, mert a csizma drága. Persze, a jó minőségű lábbeli sosem olcsó, de a jó minőségű csizma pokoli sok pénzbe kerül. Másfelől mert az én vékony lábszáramra sosem passzolnak a csizmaszárak. Egy sem. Ez eleve leszűkíti a lehetőségeket, még ha be is tudok vetetni a szárból, mert erre alkalmasnak  kell lennie a fazonnak.


Ha ehhez még egy aránylag határozott elképzelés is társul, akkor szinte lehetetlen küldetésre vállalkozik az egyszeri nő. Elképzeléssel, vékony vádlival és a fizetésemmel frissen feltankolt bankkártyával vágtam neki egy szombati napon a cipőboltoknak, no meg az újságosnál felfedezett, akciós kuponoktól duzzadó Glamourral a táskámban. És lássanak csodát! Az első üzletben olthatatlan szerelemre gyúltam egy csodaszép, majd' térdig érő fekete csizma iránt! Jóllehet, gumis a szára, de ízléses kivitelben és csak a bőr kiegészítéseként, a 20%-os kedvezménykupon pedig gyakorlatilag a pénztáros karjaiba taszított. Boldogan tűztem haza a friss szerzeménnyel és alig vártam, hogy felavassam!

Az első nap csodás volt. Mint a boltos kis(?)asszonytól megtudtam, térdzokniba kell tűrni a farmert és akkor belefér a szárba. Így is tettem, megint tanultam valami újat!
De a második nap... uhh! A lakástól 15 percnyi távolságban, a Ferenciek terén az aluljáróban komolyan kísértésbe estem, hogy azonnal letépjem a lábamról a csizmát, földhöz vágjam és leüljek mellé zokogni. De letépni nem tudtam volna a lábamról, mert a csizma lehúzásához segítség kell... A kis aranyos ugyanis úgy feltörte a bokámat, hogy úgy éreztem, mintha valaki le akarná vágni a lábfejem. Egyedül az irodai tartalék cipőm mentett meg attól, hogy zokogva boruljak a reggel 7 órás tárgyalás résztvevőinek a vállára.

Nőtársaim, ne vegyetek gumis szárú csizmát! SOHA!

Ui.: Azért még mindig nagyon csinos... és most már kiépítettem a bokám védelmi rendszerét is:-)

grrrr

Az egy dolog, hogy reggel hasmenésem volt, olyannyira, hogy nem mertem gyalog elindulni munkába, és inkább taxit hívtam. Láttam én, hogy esik az eső, de gondoltam csak azzal a szelíd folytonossággal, ami nem áztat rommá és amihez elég az esőkabát. Ahogy én azt elképzeltem. A délutáni megbeszélésre még csak áttaxiztam, de onnan be a városba már tömegközlekedéssel utaztam. A hozzám hasonló hibbant tyúkok ilyenkor nem tesznek le bevásárlási és ügyintézési elhatározásikról (végre beadtam a kesztyűt javíttatni és vettem zöld teát is a bioboltban), hanem makacsul kitartanak elképzeléseik mellett, és csak azért is! Persze jóóóóól eláztam, mázli, hogy a masszázs ideje alatt megszáradt a nadrágom a frissen beszerzett javakkal egyetemben a radiátoron. De azért az mégiscsak túlzás, hogy miután hősiesen beláttam butaságomat, ráadásul lemondtam egy újabb taxizásról a zsebem javára (ez legalább egy vagy két pamuttrikó!), a cél közelében egy autó derékig beterített koszos esőlével!

Mit mondhatnék erre az egészre?! Bármit is, az nem lenne szalonképes. Inkább rágyújtok, pedig nem is dohányzom. Csak néha...

zöldség dilemma

Néha nem szeretek vásárolni, túl nagy a bolt, túl nagy a kínálat, idegesítőek a fények. Ma is ez történt, teljesen tanácstalanul kóvályogtam a sorok között, fogalmam sem volt, hogy mit szeretnék a bagettkémbe tenni: sajtot? (talán) felvágottat? (bleee) zöldséget? (naná!) sajtot gyakorlatilag útitársamul és fuvarosomul szegődött anyu választott (újra gyerek voltam), de a zöldséges pultnál megéreztem a lelkemben felbugyogó határozottságot, hát kezembe vettem a  vacsora sorsát! Nézem az árak mellett feltüntetett származási helyet, és csak ámulok, milyen elképesztően nemzetközi a felhozatal. No nem azért, mert egzotikus zöldségeket kínálnak a Sparban, hanem mert alig találok magyar zöldséget. Lengyel krumpli, holland paradicsom és póréhagyma és a saláta is valahonnan külföldről jött. Beszarok. Szegény uborka, egymaga igyekezett tartani a frontot a számtalan külhoni között. De az meg nem kellett.

Persze, úgy kell nekem, miért a szupermarketben akarok minőségi zöldet venni. Keltem volna fel reggel időben, pattantam volna buszra-metróra! Csakhogy a piacon is hasonló a helyzet. Nyáron vettünk a Vásárcsarnokban és a kispesti piacon is paradicsomot, csodaszép, piros, abból készül a jó paradicsomszósz! Állítólag igazi magyar paradicsom, nyári nap érlelte!  Itthon félbevágva jött a csalódás, mert belül viszont zöld és narancssárga volt a pari.

Ráadásul a piacon kezdőként csak keserves csalódások árán lehet megfelelő tapasztaltra szert tenni. Egy alkalommal a bennem szunnyadó honanya és humanista arra ösztökélt, hogy a hátsó, kisasztalról áruló szekció felé vegyem az utam. Gondoltam, a legkevesebb, hogy vásárlásommal támogatom a nénéket és bátyákat, akik saját verejtékükkel termelték meg kis kertjükben a zöldségeket. És persze azt is reméltem, kevesebb vegyszert használnak. Tökfőzeléket készültem főzni, és a szezon elején nem is számítottam túl alacsony árakra. Nem mintha tudnám, mennyibe kerül amúgy a tök. Így aztán teljes jószándékú naivitásommal lecsaptam egy öregasszonynál két jóképű zsenge tökre. Leméri és aszondja kétezer. Na, mondom, ez jó drága tök! Persze, hiszen a fóliasátrukban termett, cáfol öreganyám. Ennyit a kertet kapirgáló kisnyugdíjasról. Hát jó, támogassuk a hazai termelőket, akik a nyugtát szerintem hírből se ismerik, de a szombati piacon szedik össze a gyógyszerre vagy a húsra valót. Mikor kifele menet láttam egy hivatásosnál 500 pénzért tököt, gyanakodni kezdtem. A húgom is kuncogott, de otthon már teljesen biztos lehettem benne, hogy átvágtak, mikor anyám hitetlenkedve nézett rám, hogy tényleg ilyen hülye vagyok-e. Jól van na, ritkán járok piacra és sose tudtam az árakat....
De nem is az a kétezer forint vágott engem a földhöz, hanem hogy ezek az aranyos nénik milyen gátlástalanul átvágnak. Mint a keselyű, úgy kiszúrja messziről a tapasztalatlan, naív háziasszonyt és szemrebbenés nélkül, tündérien mosolyogva kifoszt. De mire jó ez? Azóta be sem teszem a lábam ezek közé az ádáz, pénzéhes nyugdíjas hiénák közé! Mennyivel jobban jártunk volna mindketten, ha tisztességes velem! Szép lassan odaszoktam volna, és most lenne egy törzsvásárlója, ami hosszú távon sokkal kifizetődőbb lett volna neki, ráadásul én is jobban érezném magam.

Ehelyett most vért izzadok a zöldség beszerzésével. A multinál katasztrofális a felhozatal, csupa külföldi, fóliasátorban nőtt, vegyszerekkel felfújt vacak - pedig fóliasátorban itthon is lehetne termeszteni -, a piacon meg a szememet is kilopják. Ha valaki tudja a megoldást, szóljon.

Pont egy hely

Nem gyakran szállok úgy fel a metróra, hogy most aztán mindenképp ülőhelyet akarok, de egyik este öregasszonyokat megszégyenítő fejforgatással kerestem egy üres helyet az emberek között. (Így jár, aki munka után hullafáradtan azt hiszi, a boltról boltra szédelgés a legüdítőbb pihenési forma...) Csalódottan vettem tudomásul, hogy állva kell megtennem a hátralevő utat, de azért egy ülés előtt cövekeltem le, hátha csoda történik és valaki feláll. A csoda megtörtént, bár kissé heves lefolyású volt.

Ugyanis egy középkorú nő nem adta fel olyan könnyen, mint én (a kezében lóbált Főnícia zacskóból ítélve az enyémhez hasonló délutánja volt), hanem megkért egy széles terpesszel cirka másfél embernyi helyet elfoglaló férfit, hogy  szorítson neki helyet. Az ember viszont teljesen kiakadt és felháborodott kiabálásba bocsátkozott az asszonnyal. A férfi szerint nem volt hely a nő számára, a nő szerint viszont nagyon is. Szót szó követett, igazság nem tétetett, pedig a pasas megpróbálta mellette ülő, vékony, szőke, 18 éves forma hímtársát maga mellé állítani - nem sok sikerrel.

Felszálláskor magam is mérlegeltem, hogy az 5 ember között talán elférnék hatodiknak, de mint utólag kiderült, jó megérzéssel nem próbáltam beszuszakolni magam közéjük. Gondolom, mindenki ismeri azt a kínos érzést metrón, mikor a 6 személyes ülésen 5 ember ül úgy, hogy mindenki között legyen egy lélegzetvételnyi hely, ami kicsit összehúzódva egy egész ülőhelyet tesz ki (ezt a hatást a pasasok terpeszben ülve négyen is el tudják érni), és mindezt felmérve megpróbálja utastársait szolidaritásra buzdítva helyet szorítani magának. Mindig kínos, úgyhogy egy kis mérgelődés vegyül a megkönnyebbülésembe. Nem értem, hogy a férfiaknak miért kell hétmérföldes terpeszben ülni, még akkor is, ha szemmel alig látható az  általam vélelmezett ok? Meg a nénje minek teszi fel a koszos cvekkert a szövet ülésre? A női táska miért nem fér el a lányok és asszonyok ölében? Miért nem lehet belegondolni, hogy mások is ugyanúgy fáradtak és leülnének? És így tovább...

Végül úgy felbosszantotta magát a férfi, hogy még a következő megálló előtt felállt, és ráordított a nőre, hogy akkor üljön le és izélje meg. A nő gátlástalanul élt a lehetőséggel - és lássanak csodát: kényelmesen elfértem én is.

Az első

Helló Világ! Helló Olvasó!

Évek óta forgatom a gondolatot a fejemben, hogy jó lenne megosztani másokkal is gondolataimat, véleményemet, tapasztalataimat a világ hétköznapi dolgairól,  a folyamatosan fejlődő és globalizálódó világot figyelve úgy tűnik, egy blog ennek egyszerű és nagyszerű módja lehet. Egy virtuális csücsök a világban, ahol csupa olyan dologgal foglalkozom, ami épp érdekel, mondjuk környezetvédelemmel, ételekkel, divattal, egyenjogúsággal, kis hazánk és a nagyvilág eseményeivel, mindennel, ami felháborít, fellelkesít, vagy amiről egyszerűen csak véleményem van.

És hogy  ki is az a "kozmogyevocska"? Számomra egy európai gondolkodású, a világra és az abban történő dolgokra nyitott és érzékeny, öntudatos, mai magyar nő. Más szavakkal egy közép-európai lány vagy asszony, aki nagyon igyekszik európaivá válni, miközben gyökereihez is hű marad a nyugat (kozmo) és a kelet (gyevocska) között.

Jó szórakozást Nektek és nekem!